Ősi, már a római korban is lakott hely. Balatonfüred mai területén hét középkori település volt: Magyare, Arács, Kék, Füred, Siske, Papsoka és Szentkirályparragja. Legkorábban Arácsot említik az oklevelek, 1118-ban; Siskét és Füredet egy évszázaddal később, 1211-ben a tihanyi apátság birtokösszeírásában említik. A falvak közül csak Arács és Füred vészelte át a török időket; majd 1954-ben egyesültek.
A Balaton-part közelében fakadó savanyúvizes forrásokról már a XVII. században tudtak. Szerepük csak akkor vált jelentőssé, amikor felmelegített vizüket gyógyfürdőzésre kezdték használni. Általában a füredi fürdőkultúra kezdetét 1708-hoz kötik a történészek. Ez év nyarán Eszterházy Antal kuruc tábornok, akinek birtokai és jószágai voltak ezen a vidéken, itt töltött egy hetet, hogy hadi fáradalmait kipihenje és a savanyúvízben fürödjön. 1722-ben már egy bécsi professzorral vegyelemeztették is a források vizét, majd gyógyvízzé nyilvánították; Bél Mátyás a XVIII. század harmincas éveiben adott hírt arról, hogy fürdőzés folyik a területen. 1765-ben már áll a fürdőház, az emeletén bérbe vehető szobákkal.
A XVIII. század végétől nem csupán fürdőhely volt a község, hanem az élénk társasági élete folytán kulturális és politikai központtá is vált. Itt épült fel a Dunántúl első kőszínháza 1831-ben, és innen indult útjára 1846-ban az első, balatoni gőzhajó.
A század második felében már kisebb lett Füred politikai-történelemformáló szerepe, viszont ekkor épültek a nyaralók, a villák, és ekkor vált igazi gyógyhellyé a kórház is.
Akkor kezdődött az a fellendülés, amely megteremtette Balatonfüred máig meglévő kiemelt helyét a Balaton északi partján. 1971 óta hazánk első gyógyüdülő városa, a "Szőlő és Bor Nemzetközi Városa".